Teljesítménytúra

A túra legelején összefutottunk egy parkőrrel, megkérdeztük, mennyi ideig tart végigjárni, ő bő egy órára becsülte. Nekünk három óra volt, de szerintem ez is nagy teljesítmény. Közben tényleg volt néhány gyönyörű sziklás öböl (majd betojtam, amikor az ingatag sziklákon át kellett kelnem a hátamon Andrissal), vadon növő liliom, és a gyönyörű erdő körös-körül. Andris félúton elaludt a hátamon, nem is bántuk, mert azon a terepen nem lehetett szabadon engedni. Az utolsó szakasz már elég nyűgös volt, Laci a nyakába kapta Zsófit, aztán trappoltunk, mert már éhes volt a társaság.

Úgy meghajtottuk magunkat, hogy nekem pl. a vércukrom pár napig teljesen visszaállt a korábbi rossz értékekről. (Nem is írtam eddig, hogy a cottage-túrára indulás előtti héten olyan magas vércukor értékeket mértem, hogy felhívtam a diab dokimat, és ő javasolta, hogy menjek el itt Kanadában inzulint feliratni. Annyira ódzkodtam attól, hogy itt kezdjek el inzulint adagolni, meg annak a kezdeti mellékhatásaival megbírkózni, hogy inkább drasztikusan szigorítottam a diétán, és elkezdtem napi háromszor ugrókötelezni, minden főétkezés után. Mindeddig a túráig ezekkel csak éppen elviselhető szinten tudtam tartani a vc.t, ez valahogy magasabb fokozatra kapcsolt. Tanulság, hogy menni kell az erdőbe, gyerekkel a háton.)

Az úton megismerkedtünk néhány kedves amerikai turistával, imádják a gyerekeket, Zsófi ráadásul rögtön szóba elegyedik mindenkivel (Hi! meg Hello! - aztán persze folytatni már nem tudja, de kedvesen mosolyog)