Éjszaka a perzsa negyedben

Az utolsó hétvégét a családdal töltöttük. A gyerekek imádják Szebit, még jól meggyürkészte őket a szombat esti csavargásunk előtt. Jasmine javaslatára egy perzsa vízipipa bárba mentünk. Igazából pont olyan mint egy kávéház, csak minden asztalon ott egy shisha, azaz vízipipa. A könnyen fogyasztható, kellemes almaízű füsttől egyébként elég rendesen be lehet szédülni, rám legalábbis így hatott, pedig nem is ittam mellé semmi alkoholt. A két hónapos nyaralásunk végére teljesen összebarátkoztunk Jasmine-nal is, olyan jót beszélgettünk, hogy sajnáltuk, amikor kettőkor bezárt a kricsmi (kettőt üt az óra, alkoholkiszolgálás vége...). Még el akartunk menni egy nagy családi biliárd-vetélkedésre, de ilyenkor már nem találtunk semmit nyitva, hiába, nem Budapest.

Kensington Market

Nem akartunk úgy hazajönni, hogy nem látogattuk meg családilag a torontoi dzsumbujt, bementünk hát a Kensington Marketre autentikus kanadai szuveníreket venni. Ez Toronto egyik leghíresebb piaca - na, ne úgy képzeljétek el, mint a bosnyák téri zöldségesnéniket. Chinatown tőszomszédságában igen egzotikus kavalkádban van itt mindenféle gagyiruha butik, dohánybolt, húsos, sajtos, kínai borbély, érdekes kifőzdék. Autentikus holmi még talán lett is volna, csak nem kanadai. Zsófi folyton kérdezgette, hogy nem baj-e, ha a büdös szagtól köhögnie kell. Andris sétálni akart, ez életveszélyes vállalkozás volt a tömegben, úgyhogy sajnos csúfos kudarcba fulladt az ajándék-shopping. A legjobban mindkettőnknek a Hung(a)ry Thai nevű étterem tetszett, mint utóbb megtudtuk Szebitől, egy magyar srác és thai feleségének közös vállalkozása. Sajnos nem kóstolhattuk meg a magyaros osztrigapaprikást és a macskagulyáslevest...

Főiskolás lettem

Az internetnek hála itt Kanadában is elért a hír, hogy a felvételi pontszámom alapján bekerültem a SE-ETK Dietetikus képzésére, úgyhogy újra iskolás lettem (volt értelme kínlódni a biológia érettségivel tavaly...).
Ami még jobb hír, hogy államilag támogatva kezdhetem el a sulit (elvileg a közgáz 10 szemeszterén felül még 2 félévet járhatok ingyen, összesen ennyit támogat állambácsi). Esti tagozatra jelentkeztem, azt, hogy ez hogy fog beférni a munka és a gyerekek mellé, még inkább el se képzelem. Egyelőre csak örülök, hogy végre olyat fogok tanulni, ami tényleg érdekel!

Marineland a Niagara-nál

Amennyire a vízesés nem gyereklátványosság, a Marineland bezzeg bejött Zsófinak.
Első nap is eltöltöttünk itt pár órát, másnap ez volt a főprogram. Van itt gyerekeknek való vidámpark rész, fel is ültem két forgóra, pedig annyira utálom, majdnem kitaccsoltam a hároméveseknek való méhecskekörhintán.
Laci felült a világ legmagasabb hármas kilövő-tornyára (Sky Screamer). Itt a jóemberek bekötve ülnek szépen egy sorban, aztán fellövik őket 100 km/h sebességgel 120 m magasra, utána le szabadesés, megint fel, stb. Laci szerint érdekes volt, de elég rossz érzés. Szerintetek én felültem rá?
Legnagyobb élmény Zsófinak a fóka/delfin/rozmár show volt, ezt Lacival külön-külön abszolváltuk, a másik szülő közben Andrist felügyelte, merthogy őt persze SEMMI más nem érdekelte Marineland-ből, csak a kavicsok és a tobozok, meg a halastó.
Ami nekem maradandó élmény, hogy első nap este, amikor már alig voltak látogatók, elmentünk a beluga bálnák és a kardszárnyú delfin (orka) akváriumához. A bálnák (kb. 5 m-es selyemfényű fehér állatok) gondozója ott ácsorgott az akvárium szélénél, a "kis barátai" meg jöttek percenként, kidugták a fejüket halat kunyerálni, közben mindenféle vicces hangot adtak ki. Aztán lementünk a víz alatti terembe, ahol a bálnák meg a külön medencében élő kardszárnyú delfin (kb. 7 m-es) is egészen odajött az üveghez. Engem teljesen lenyűgöztek ezek a hatalmas állatok, már ezért érdemes volt ide eljönni. Másnap megnéztük az orka "Fröcskölő Show" nevű műsorát, gyaníthattam volna, hogy a kedves jószág a kétméteres farokuszonyával a teljes közönséget viccesen le fogja fröcskölni - egy csapásától kb. 50 ember lett csuromvizes. Mi is kaptunk Zsófival, szerencsére a kamerát addigra eltettem.
Ha már a kanadai erdőben nem láttunk medvét, itt egész közelről lehetett őket megnézni, sőt, még etetni is (dobálta is nekik a sok okos látogató a cukorpuffancsot meg chips-et, ha már kanadai állatok, egyenek fastfood-ot). Végigsimogatta Zsófi az összes őzet, felült még a körhintára, hullámvasútra (közben Andris 57 db tobozt beledobált a tóba, nagyon mulatságos volt, ahogy nagy komolyan ingázott oda-vissza a fenyőfák és a tópart között, közben mindenkinek köszöngetett, hogy Hi! meg Bye!), úgyhogy délután teljesen kipurcanva indultunk vissza Loncihoz az utolsó nagyobb kirándulásunkról. Elég is volt már ennyi, elfáradtunk.

Niagara Falls

Maga a Niagara Falls (vízesések) és a Gorge (szurdok) lenyűgöző, nem csoda, hogy egész iparág épül rá (meg lehet nézni hajóról, kis toronyból, nagy toronyból, hídról, helikopterről, stb.). Itt van a kanadai-amerikai határ, a kisebbik vízesés az amerikai oldalon van (Bride's Veil, menyasszonyi fátyol, a képen ez az, ami fölött kisebb a pára). A nagyobbik vízesés a kanadai oldalon van, Horseshoe Falls, ez tényleg patkó formájú, felette többszáz méter magasan száll a pára. Bár csak a világ 50. legmagasabb vízesése, lefolyó víztömegben verhetetlen. Fantasztikus, ahogy a zuhatag előtt szinte forr a folyó, az ember nem kívánkozik a vízbe úszkálni. Óriási a dübörgés, és a közelben állandóan permetez a pára. Állítólag telente időnként befagy a felső réteg, érdekes látvány lehet. Amikor egyszer az egész folyó befagyott és megállt a vízesés, a helyiek azt hitték, hogy jön a világvége... Klassz, hogy a folyó és a zuhatag mellett végig lehet sétálni a városban. Persze ez a Niagara Parkway nem egy csendes erdei ösvény, de a tömeg ellenére jól meg tudtuk nézni a tájat minden oldalról. Remélem, legalább Zsófi emlékezni fog erre az élményre, a helyszínen teljesen hidegen hagyta őket a látvány.

A kommersz Niagara Falls

Az utolsó hetünkre hagytuk Kanada legnagyobb attrakcióját, a Niagara-vízesést. Lonciék javaslatára foglaltunk egy éjszakára szállást, hogy jusson időnk az ottani nagy attrakcióra, a Marineland-re is (óriási vidámpark). Kb. 2,5 óra autózás után dögmeleg, párás időben érkeztünk meg Niagara Falls-ba. Úgy megörültünk, hogy a motel teljesen bent van a központban, hogy bátran elindultunk gyalogosan a turista-negyedbe. Hát, ez nem volt valami jó ötlet, teljesen kitikkadtunk 2 óra alatt. A látvány persze megérte, mármint a vízesés. Maga a város egyébként egy kis kanadai laszvegasz, mindent a fogyasztóért jeligével. Van itt millió étterem, szálloda, casino, mozi, panoptikum, frankeinstein kastély (DDSipikém, nézd a csodás épületdesignt), lézercéllövölde, guinness rekord múzeum, játéktermek, villódzás, szagok, zajok. A gyerekek csak kapkodták a fejüket, hogy ez meg mi a tök, itt sehol egy mókus.
Persze nem dőltünk be semmilyen vonzó "Fun Package" ajánlatnak, végülis a vízesést jöttünk megnézni - úgyhogy mentünk csapzottan, de rendíthetetlenül, hogy még aznap meg tudjuk csodálni.

Kutyakaland, vietnami leves, feka disco

Szombat délután Szebi áthozta Jasmine kiskutyáját, hogy majd milyen jól eljátszanak vele a gyerekek. Na, a kutya azonnal nyalta Laci talpát... és elkezdett rondán morogni a két kicsire, főleg Andrist nem komálta. Az első egy órában azon izgultam, hogy ne kelljen harapott sebbel mennünk az ügyeletre. Aztán eltelt még egy óra, és a kitartó szelidítésnek meglett az eredménye, puszipajtás lett a két kicsi meg a kutya. Az első képen Andris nem leharapja a kutya arcát és (fordítva sem), csak az igaz barátság ölelése látható.

Miután jól lefáradtak és elaludtak a gyerekek, Szebiék elvittek minket egy koreai kajáldába, levest enni. Tudni kell, hogy a vietnami konyhában ez a fantasztikusan finom marhahúsleves főétel, kb. 150 féle verzióban volt az étlapon, rengeteg tésztával, mindenféle ízesítéssel, egzotikus levesbetétekkel. A kisadag volt kb. 1 liter, úgyhogy itt meg is álltunk a kajarendeléssel (amúgy is éjfél volt). Az éttermek hatalmas bevásárlóudvarban vannak körben, kb. (nem túlzás) 50 másik távol-keleti kajálda az óriási "parking lot" körül. Állítólag délben az összes hely dugig van, olcsóbb a kaja, mintha az ember megveszi és otthon főzi meg, és ráadásul még finom is.

Aztán átvonultunk egy Jasmine-ékhoz közeli disco-ba. Rengeteg náció jár oda, a korosztály is teljesen vegyes, jót lehetett nézelődni. Kb. 5 év után együtt csörögtünk Lacival a feka tuc-tuc, hip-hop zenére, vicces volt. A csajok itt szinte mind lenge topban és miniszoknyában járnak bulizni, testsúlytól, alaktól függetlenül ez a dress code (ez is elég vicces volt).

Éppen táncoltunk, amikor egyszer csak felkapcsolták a lámpákat, és leállt a zene. Azt hittem, valami technikai malőr- kiderült, hogy nem, csak 2:15-kor vége a bulinak (kb. 11kor kezdődik). Törvény írja elő, hogz 2 után egész Ontarioban nem szolgálhatnak ki alkoholt (még sört se), utána be is zárják a szórakozóhelyeket, mindenki mehet haza, nincs elhajlás reggel 5ig. Úgyhogy itt a fiatalok főleg házibuliban piálnak, ez van.

"Ne gyertek Kanadába!"

Miután a cottage-os időszakunknak vége lett, Lonci megint elhívta néhány barátját. Itt volt a lelkész a feleségével, egy fogorvos-orvos házaspár, meg egy tanárnő-villamosmérnök/vállalkozó házaspár. Azért érdekes, hogy milyen emberek jöttek el, mert az ő véleményük a Kanadába való kivándorlásról gyökeresen eltért a múltkori bulin hallottaktól.
Egész este mondták, hogy ne költözzünk ki, mert az első néhány év iszonyatos visszaesés státuszban, pénzben, nem éri meg - az itt nevelkedett szakemberekkel nem tudjuk felvenni a versenyt, nincsen helyismeretünk, kapcsolataink, stb.. Na jó, ők mind kb. 20 éve jöttek ki, pénz és nyelvtudás nélkül, az élményeik nem frissek már. Jól kiveséztük Lacival a két bulin zajlott beszélgetést. Arra gondolunk, hogy aki Magyarországon annak idején értelmiségiként (orvosként!) menő társadalmi státuszból, kényelmes anyagi helyzetből indult el egy tök idegen országba, ahol évekig kellett kínlódnia, hogy szakmájában dolgozhasson, és elismerjék (addig meg hordhatott pizzát), annak tényleg nagy koppanás lehetett a kiköltözés. Lonci például tudta, hogy nem adják ingyen a jólétet, keményen kell itt is dolgozni, és tiszteletre méltóan pozitív hozzáállással vészelte át az első nehéz éveket. Számára az erdélyi hiányállapot után ez maga volt a kánaán - máig úgy éli meg, hogy ez itt a földi paradicsom, itt minden van, amire ember vágyhat.
Annyiszor elmondták, hogy ne költözzünk ki, hogy már zúgott a fejünk. Amit nem feszegettünk, hogy azért valszleg más a helyzet, ha valaki 2010ben kezd itt új életet, nyelvtudással, kezdőtőkével, esetleg előkészített üzleti kapcsolatokkal...Tanulság - meg kell hallgatni minden véleményt, aztán úgyis mi döntjük el, mit szeretnénk (eléggé úgy tűnik, hogy maradni, mármint kis hazánkban :).

Utolsó cottage élmény Tiny-ban

Aznap, mikor hazaértünk Algonquin-ból, Andris meg is gyógyult, utána három napig egyfolytában evett (ezt Loncinál igen könnyű végrehajtani, nem véletlenül viszünk haza családilag plusz 10 font túlsúlyt)
Hétfőn, 12én újra elindultunk néhány napra egy Tiny nevű városkába. A városka a Georgian Bay partján van, olyan szakaszon, ahol a part gyakorlatilag összefüggő homokos strand.
A cottage kényelmes, tágas, mindennel felszerelt ház volt, nagy kerttel, a parttól párszáz méterre - érdekes, hogy bár sokkal több komfortot nyújtott, mint a kis rusztikus faház a kempingben, mégsem éreztük olyan otthonosnak. A tulajdonosok árulták a házat (165000 CAD), és a környéken még rengeteg ház eladó volt (nem tudtuk megfejteni, milyen titkos vész miatt akarnak szabadulni az ingatlanuktól, mert a környék és a természeti adottságok pazarok).
A házunktól két km-re kezdődött az Awenda Provincial Park, csodálatos erdei úton autókáztunk, a fák két oldalról boltívvé záródtak az út fölött. Amerre csak mentünk, mindenütt erdő, Andris meg is jegyezte a kocsiban: "látom ott. sok fák. nyolc." A program öt napig gyakorlatilag ugyanaz volt, strandolás délelőtt és délután a sekély, langyos vízben, homokturkálás, stb., közben nagy ebéd utáni szieszták, este borozgatás, pihi. Ezzel így mindenki meg volt elégedve. A házban volt egy polcnyi regény, ki is használtam, két hónap után végre elolvastam egy jó könyvet.