69 nap után nehéz szívvel búcsúztunk el ideiglenes otthonunktól, még inkább vendéglátóinktól.
Az utolsó napokban azért már elég erősen dolgozott bennünk a honvágy, hiányzott a saját kis otthoni vackunk, a család, a barátok. Még csináltunk pár képet a házról, Lonci gyönyörű virágoskertjéről, meg magunkról, aztán elindultunk az összesen 16 órás hazaútra.
A reptéren Laci még leadta a kocsit, mi addig a gyerekekkel meg Loncival békésen várakoztunk a váróteremben, gondoltuk, akkor állunk be az első ránézésre flottul haladó check-in pultokhoz, ha már Laci is visszaér az útlevelével.
Aztán felpörögtek az események. Mire mind együtt voltunk, még másfél óra volt a gépindulásig. Kiderült, hogy az önkiszolgáló pultnál nem tudunk magunknak beszállókártyát nyomtatni, hajrá, hová kell sorbaállni? Hamar realizáltuk, hogy a sor az összes aznap esti Air Canada gép összes utasát tartalmazza, és mintegy 300 m hosszú. Ja, és megláttam a kiírást, hogy a check-in lezár indulás előtt egy órával, azaz még van 20-25 percünk, hogy elintézzük. Plusz 13 csomagunk, babakocsi, 2 gyerek - a könnyű helyváltoztatás záloga. A vége az lett, hogy odatörtettem a mozgássérülteknek fenntartott pulthoz a két gyerekkel, és már nem is kellett megjátszanom, hogy zokogok és remegek. A drámai előadás, a két nyávogó gyermek és gőzmozdony jellemem végül megtörte a pultos kisasszonyt, úgyhogy 2 perccel a checkin lezárása előtt meglett a beszállókártyánk. Rohantunk a security check-re, ott gyerek ki a babakocsiból, maradék kilenc csomag plusz babakocsi a futószalagra, és vegyük le a cipőt is, és ezt meg ezt nyissuk ki, stb. Andris ekkor bejelentette, hogy kakász (értsd kakilnia kell) és kiszász (értsd kiszállsz, azaz rohadtul elege van az egészből). Na, mire utolsóként beszálltunk a gépre, teljesen ki voltunk purcanva, és még csak ekkor jött a 8 órás repülés Münchenig. Gondoltuk, egy kis fel-alá futkosással lefárasztjuk a kicsiket, és aztán alvás, mégsicsak éjszaka repülünk. Sajnos, vmi kisebb turbulencia miatt gyakorlatilag végig bekötött biztonsági övvel kellett utaznunk, ezt Andris nem fogadta örömmel, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Végül kb. 2 órát aludtak a gyerekek (a mi ülésünkön), mi nagyjából semmit. Münchenben 1 óránk volt átszállni, rohanás, újabb biztonsági átvilágítás (ki érti, miért?) A München utáni szakasz már csak 1 óra volt, ezt már kibírtuk végig ülve, csak szegény Zsófi stratégiailag időzítve a gép földet érésének pillanatában bokától vállig összehányta magát. A kivergődést, átöltözést, a darabokban visszakapott babakocsi összeszerelését már nem is részletezem. Fogtunk egy kisbusz-taxit (másba nem fértünk), és végre-végre hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése